Dr. Papp Lajos szívsebész, a Pécsi Tudományegyetem tanára, valamint PTE
ÁOK Szívgyógyászati Klinika igazgatója. Széchenyi- és Magyar Örökség,
Prima Primissima - , Pro Cultura- díjjal ismerték el. Alább nagyszerű
előadásának kómáról szóló részét tesszük közzé.
"Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető
professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember - azt
mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor
hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja - aki engem egyébként jól ismert
és tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az
eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos
hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.
Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt.
Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az
élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle:
hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a
pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés
volt, hanem inkább egy intuíció.
A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt.
Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek
ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét,
megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám
megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:
"Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg:
van esélye. Nem szabad föladnia." A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és
egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott.
Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy
köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán,
csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe.
Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta.
Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez
az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.
Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne
temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem
tudtam velük szemben
védekezni." Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta: "Alig vártam, hogy maga
odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről."
A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a
szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a
szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással,
amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem
tudunk - vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs
is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy
a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.
De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti
élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb
szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést
és a szívműködést.
Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira. Miután
megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy
katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről
pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról,
amelyről ő beszámol - nevezetesen a szív újraindításának élményéről - abban
az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem
érezhet semmit, de nem is élhet."
http://www.bing.com/search?q=Dr+Papp+Lajos&src=IE-SearchBox&Form=IE8SRC
