Pál Ferenc előadásából.

2009. márc. 10. 

A közösség érdekét a sajátunk elé helyezni. Képessé kell válni erre. 

A közösség nem egyenlő a kapcsolatokkal. Kapcsolatokban élni, az kevés. 

Képes vagyok-e egy közösség részeként létezni? Ez egy másfajta minőség. 

A közösség több mint a csoport. 

Közösség részeként létezni az más. 

Ha a család leszűkül az anyára és a gyermekére, akkor az egy kapcsolat. Az nem közösség. Az egy kapcsolat.

Anya és gyermeke csak kapcsolatban tudnak lenni, közösségben nem tudnak lenni, mert ketten vannak. 

A család leszűkíti a spirituális fejlődés terét, lehetőségét. 

A létünk nem csak kapcsolati létezés.

Nagy lépés a személy részéről, ha ki tudja mondani, hogy  - ezt csináltam, vagy ezt csinálták velem. Óriási lépés!

El kellene mondanom valakinek. – ez a fejlődés természetes útja.

Ha egy kapcsolatban el tudja mondani valaki, az egy rettenetesen nagy lépés.

Hogy élni lehessen, ez egy óriási lépés.

Miközben a tabuk, titkok, rettenetes életesemények elmondatnak egy valaki részére, az még nem elég.

Valaki – először elmondta magának, talán elmondta a barátjának – talán meggyónta – és nem volt neki elég - föl kellett állnia ott abban az iskolában – egy csomó ember előtt, és el kellett mondania amit tett.

Ha a komplexusainkból ki akarunk nőni, a gellert kapott fejlődésünkből - akkor úgy tűnik, hogy - egyéni szint - kapcsolati szint - a kontextushoz hozzá tartozik még az, hogy mi - kapcsolódunk nagyon sokakhoz. Csoport-, közösség-, társadalmi szinten. Ezt meg kell tudjuk élni és jeleníteni.

A közösség érdeke előrébb való, mint a saját érdekem.

Akkor ez bennünket helyére tesz egy összefüggésben, és bennünk is valami a helyére tud kerülni.

----- 

Képes vagyok az elkötelezett szeretetre vagy abba az irányba teszem a lépéseket – vagyis, hogy ismerem a teremtő és a gondoskodó szeretet erejét is. A szeretetnek van egy teremtő, meg egy gondoskodó ereje, és ez nyilván az elköteleződésben tud megnyilatkozni. 

Ismeritek ezt a társadalmunkban – „értékek mentén” élünk – a világunkban. – és ez látszik is.

Azt kellene mondani, hogy „értékek alapján” élünk. 

Lufis példa – összegyűjtök különböző értékeket – lufikat.

Kezd megromlani a férjemmel vagy a feleségemmel a kapcsolatom, és akkor azt mondom, hogy hát akkor én most a boldogság lufiját megfogom, a hűség lufiját meg elengedem. Végül is van lufi a kezemben. – én az „értékek mentén” élek.

Mindig tudunk valamilyen értékre hivatkozni, mindig nagyon „fontos” értékekre hivatkozunk.

Hát a problémánk éppen ez! Ezt a modellt nem tartom elégségesnek ahhoz, hogy leírja milyen az életem. Ezért azt kellene mondani, hogy vannak az életnek alapjai. Az életnek az alapjaira építem az életem, attól az életnek az alapjai – így aztán nyúlkálok a lufik felé.

Az életemnek vannak bizonyos alapjai. Nagyon fontos alapjai.

Egy kapcsolatnak is vannak alapjai. Egy közösség életének is vannak alapjai. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen modellben gondolkodom.

Ha megházasodnék és a másik fél azt mondaná, hogy az értékek így, az értékek úgy, az nekem kevés. Min fogunk állni? Miről fogunk elrugaszkodni egy-egy lufiért? Engem ez érdekel. Fogsz-e engem tisztelni? Az emberi méltóságomat tiszteletben tartod-e pl.? Hogy őszinte vagy-e? Mert ha bizonyos alapvető dolgok nincsenek meg, akkor hogyan? – tehát nem „értékek mentén”, hanem bizonyos „alap értékeken” állunk. Ezeken állunk, és kész.

Ez egy olyan emberi modell, ami a valósághoz is hű.

(Sok szép lufi van, és az ember közben elszáll.)

A három szint:

Norma – Törvény.

Erkölcs – Lelki-ismeret.

A spiritualitás egy mély szintje, hangja. 

Mit mondana egy igaz farizeus – az a Törvény Szintje.

Mit mondana Keresztelő János – az a Lelkiismeret Szintje.

Mit mondana Jézus, az Isten Fia – az a Spiritualitás Szintje. 

A három - különbözőt mond, egyik sem érvényteleníti a másikat, de a három, különbözőt mond.

Most képzeljük el, hogy valaki elválik.

Hozzuk fel most az a témát, hogy föloldhatatlan konfliktusok vannak az életünkben, és úgy tudjuk az életünket tovább élni, hogy ha feloldhatatlan konfliktusokat képesek vagyunk túlnőni. Valamiképpen túlnőni.

Itt az illető. Milyen természetes nehézséggel áll szemben? Mit mond erre az egyház? Lehet-e érvényteleníteni az egyházi bíróság által? Ki tudja-e mondani az egyházi bíróság, hogy a házasságkötés valamilyen oknál fogva érvénytelen volt? Alapvető valami nem volt meg hozzá, amitől az lehetett volna, aminek hívták. Ha az illető ezt a dilemmát a törvénynek, a normának a szintjén éli meg, mert mondjuk ilyen személyiség, ilyen alkat, egy ilyen törvényes norma tisztelő alkat, akkor neki elégséges lehet ezt a dilemmát föloldani úgy, ha az egyházi bíróságtól tud kapni egy papírt, hogy a házassága nem volt érvényes. Ez és ez és ezen okok miatt. Az illető megnyugszik, és tud tovább élni.

Nem minden ember képes erre. Mert ettől még valami erkölcsi morális dilemma föloldatlan marad…. Ő megpróbált mindent és mégis belebukott. – de miközben megpróbált mindent, látja, hogy bűnöket is követett el. Most akkor hogy legyen ez? Lehet, hogy kap az egyházi bíróságtól egy papírt, de sok embernek ez nem elég – hát elég? - Nem, sok embernek ez nem elég. Így egy erkölcsi konfliktusba, egy lelkiismereti válságba is kerül. Kaphat papírt, a lelkiismereti válság attól nem feltétlenül oldódik meg. Mit tehet az illető? Elmehet például gyónni. Mondhatja azt, hogy igen – látom, hogy én hogyan járultam hozzá a házasságunk tönkremeneteléhez, ezért én ezt most mind meggyónom. Mind. Az a probléma azonban, hogy van akinek ez elég, és van akinek nem. Van aki azt mondja nagyon egyszerűen, hogy én most kaptam papírt az egyházi bíróságtól, hogy a kapcsolatom érvénytelen – már házasság szempontjából. Elmentem gyónni, és ezt leraktam. Mindent, ami személyes bűnöm volt. És mégsem jutottam a történet végére.

Én szerintem, ha valaki ezt éli át, azt joggal éli át.

Ő eljutott a spirituális szintre. Rájött, hogy az életének spirituális gyökerei vannak – ezért a norma szintjén adott válasz meg az erkölcs, a lelkiismeret szintjén adott válasz – még ha azt Istenre tudjuk is visszavezetni, nem elég neki. Mire van szükség? Muszáj ezt a két dilemmát valamiképpen felülmúlni. Mert úgy látszik, hogy hiába pakolja a válaszokat ott a dilemma szintjén, nem old meg semmit. Az életét nem.

Mondanék ehhez egy gondolatot.

Az illető fölismeri azt, hogy mély tisztelettel kell lennie az iránt a kapcsolat iránt, amiből kilépett. – most ne firtassuk miért, meg hogy, meg… - hagyjuk ezt most.

Egy nagyon mély tisztelettel kell lennie iránta, mert bizonyos értelemben – akármit mondott is az egyházi bíróság – és akármennyire is kapott föloldozást, mind a kettő joggal, jogosan elérte a maga célját, és úgy is van. Amit ebben a két szintben mondunk, akkor is – valamiképpen ez a kapcsolat felbonthatatlan. Ha az illető nagyon mély tisztelettel azt tudja mondani – ez a kapcsolat – ezekkel együtt valamiképpen fölbonthatatlan – akkor képes fölülmúlni ezt a konfliktust. Amíg ez ellen tusakodik, meg kell tagadnia saját magát.

Ugyanis, most képzeljünk el valakit, aki 20 évig együtt élt valakivel, vagy tíz évig vagy kettőig, mindegy, együtt éltek. Ahogy tudták, összekötötték az életüket. Volt közöttük teljes szerelmi egyesülés. Hát ő, ez által a kapcsolat által az aki, most. Többek között. Azt a három évet vagy azt a harmincat nem lehet kivenni az életéből! Ilyen értelemben ő hordozza magával ezt a kapcsolatot – ami ilyen értelemben fölbonthatatlan. Mert hát mit csinálhatnék? Kiradírozok 30 évet az életemből? És azt mondom nulla? Semmi? Nem történt meg? Vagy mit mondok rá? Ilyen értelemben elfogadom, hogy ez a kapcsolat az életemnek maradandó módon a része, és ezért megtanulok, tisztelettel viseltetni iránta.

Azt gondolom, hogy akkor ez érinti a spirituális mélységeket.

Akkor képes leszek önmagammal azonos lenni.

Megfordítanám.

Természetesen lehetséges az, hogy valaki úgy dönt, hogy nem válik el, a spirituális mélységeket azonban egyáltalán nem érinti, hanem mondjuk megmarad az erkölcsiségnek a szintjén, és akkor ott néha magát hibáztatja, néha meg a feleségét. És akkor így eltelik még 20 év – hogy harcolnak, hogy ki a jó, meg ki a rossz, és akkor ezzel ott el lehet. Lehet strukturálni vele az időt.

De maradhatunk a norma szintjén is úgy, hogy nem válunk el, és mondhatjuk, hogy itt pedig azért maradtunk együtt, mert ez a törvény és kész. Aki megházasodott, maradjon a fenekén! Ugye, ez adatik, és kész. Ebből a szempontból akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy a kapcsolatainknak a spiritualitás szintjén van egy fölbonthatatlan jellege. Hát azért, mert magunkban hordozzuk őket – és mert már találkoztunk egyszer egymással, ez egy maradandó dolog a mi életünkben. Maradandó. Ezért ilyen értelemben felbonthatatlan. Ilyen értelemben, hogy ha ezt át tudom nektek adni. Ilyen értelemben. Ezért én azt látom, hogy a legjobb megoldás ezekben a helyzetekben – már akinek nem elégséges a norma vagy az erkölcs, a lelkiismeret szintjén adott válasz, hogy egy nagyon mély tisztelettel aláereszkedik a spiritualitásba. És elfogadja, hogy ez a kapcsolat, örökérvényűen az életének a része. Jóval, rosszal. Gyümölcsökkel és vereségekkel. És mindazzal együtt, ami ebből a kapcsolatból származik, és egy mély tisztelettel meghajol egy olyan kapcsolat előtt, amiből egyébként már kilépett. De meghajol, és az élete utolsó pillanatáig hajlandó meghajolni előtte. És így meg tud hajolni saját maga előtt is, mert ő benne volt ebben a kapcsolatban úgy, ahogyan tudott.

Mikor egy egyház azt mondja egy házasságról, hogy örök érvényű és fölbonthatatlan, tulajdonképpen a normának és az erkölcsnek a szintjén – megpróbál valamit megfogalmazni az életnek, a spiritualitásnak a titkából. A nehézség azonban ott van, hogy ha már csak a norma, vagy az erkölcsi kijelentések maradnak, és nincsen gyökér. Nincsen alap, amiből az erkölcsiségünk meg a norma-tiszteletünk tudna táplálkozni. Ezért kellene segítenünk minden embert ahhoz, hogy ne csak házasságot kössön, meg gyerekei legyenek, hanem hogy a saját kapcsolatának ezt a fölbonthatatlan spirituális jellegét képes legyen megsejteni. Sőt, hogy abból ő erőforrásokat tudjon előhozni.

A nehézség ott tud lenni, amikor az illető például még válás előtt, semmi mással nem tud problémázni, csak az, hogy most ez jó vagy rossz, most boldogság – meg nem boldogság, most így - meg úgy. El se éri a FORRÁST akkor. Marad, de boldogtalan. Ha valaki a spiritualitás szintjét eléri – hát ez egész más. Úgy egész más – maradni. Mert akkor egyszer csak meg tudom mondani, hogy én, legbelül, mért maradok. És úgy lehet maradni. Akkor is, még akkor is, ha egyébként boldogtalan vagyok.

(nem tudom, hogy átment-e – gőzöm sincs)

Ó! Tehát amikor az egyház fölbonthatatlanságról beszél, akkor ott az életnek, a személyiségnek, a kapcsolatnak valami olyan mély rétegét próbálja megragadni, ami VAN. A nehézség az, ha csak norma és erkölcs gyanánt közvetítődik felénk, vagy mi kizárólag norma és erkölcsi követelményként éljük ezt meg.

Ezt, ezt gyanítom.

Ez, ez a nehézség.

Akkor itt hadd mondjak egy… óh, egy dilemmámat megosztom veletek, ó aztán megyünk tovább. (jajjj) Nem értem, hogy ez mért jó nektek, hogy engem hallgattok.

Jönnek hozzám fiatal emberek, megszületett a pici babájuk. Ez óriási hír. Hát mivel szoktak jönni? Hát nem azzal, hogy hol van olcsó párizsi, hanem hogy meg kéne őket keresztelni. Ez nagyszerű! És ugyanakkor elindulunk egy nehéz úton, mert megkérdem tőlük, hogy - de miért? Hát mért kereszteljük meg? Mert én tudom, hogy miért keresztelném meg, csak azt nem tudom, hogy ti tudjátok-e, hogy miért. Hát… és mondanak valamit. Általában az a valami az, hogy hááát… - ezt most biztos értettétek. Jó.

Hát persze, hogy tudunk valamit mondani. Valami lufit elcsípünk, valami értékre persze, hogy hivatkozunk. – Na de ez egy KERESZTELÉS. Hát a keresztelés az – hogy Krisztus életével – a Szentháromság életével – egy egyházi közösségbe… hát értem én azt, hogy a nagymama meg…  - Tehát sok mindent föl tudok fogni, és akkor megy egy ilyen lehetetlen húzd meg – erezd meg.

Én azt mondom, nézzétek, ha nem jártok templomba, hát nem jártok. Nem kötöttetek házasságot, hát nem kötöttetek. Előző 8 gyereket se kereszteltétek meg – hát nem kereszteltétek. Jó, hát most ezt akarjátok. Tudjátok-e azt mondani, hogy na de ezt a kis pöttyöt azért még is csak valahogy Krisztus, Jézus, - valahogy kereszténység - valahogy templom, hogy valahogy ebbe az irányba. Mi szokott lenni a válasz?

Hát, ha ő akarja, én nem fogom ellenezni. Ugye, ez szokott a válasz lenni. Én természetesen, ha ő szeretné, akkor – akkor szívesen megengedem neki.

Na itt szokott a gyomrom görcsbe rándulni.

…

(A folytatást meg lehet hallgatni, a jobb oldalon a linkek között megtalálható.)