ÉVSZAKMESE
Ó Istenem, már megint nem figyeltem, már megint álmodoztam, a régi szép időkre gondoltam, és nem vettem észre ezt a kis fehér virágot itt a mezőn.
- ki vagy te? – a hóvirág vagyok – ó de szép vagy! De miért hajtod le a fejecskédet? – mert szomorú vagyok – miért vagy szomorú? – mert te vagy a Tél, és tudom, hogy amikor én megjelenek, neked el kell menned. Meg kell halnod. És ez engem elszomorít, hogy pont én vagyok az, aki elhozom neked a rossz hírt. Én vagyok, aki tudom, hogy át kell változnod, Tavasszá kell válnod. – ó ne! – de igen. Még azt is tudom, hogy most félsz, elgyengülsz, hagyod, hogy a Nap felmelegítse a földet és elolvassza a hótakaróidat. De kérlek, hogy ne haragudj ezért se rám, se a Napra. Mi nem tehetünk róla. Én csak egy hírnök vagyok, a Nap pedig mindég süt, csak türelmes volt veled, hagyta, hogy élvezd önmagad szépségét erre a pár hónapra, és nem bántott téged. Még akkor sem, amikor fenn ragyogott. Akkor is csak segített, hogy szép lehessen a táj a csillogó hótakaróban. Csak megsimította a havas tájaidat kedves fényével, de nem bántott téged. Most viszont már lejárt az időd, el kell menned. Így aztán jobban tennéd, ha elfogadnád a változást. Nem fogsz meghalni, mert a halál az nem is létezik. – miket mondasz? Már hogyne létezne a halál! Tudom, hogy eljön értem, és elvisz engem. Meg fogok halni. – jaj nem! Ne mondj ilyen szomorú dolgokat. Én nem hiszem, hogy a halál ilyen szomorú lenne. A halál csak azt jelenti, hogy átváltozol, mert már nem tudod fenntartani pompázatos szépségedet. Már nem tudsz örömet nyújtani az embereknek, ezért át kell alakulnod. Te magad fogsz átalakulni, te magad leszel a saját haládod, a saját átalakulásod. Én mondom neked, hogy át fogsz alakulni. - Most szomorú lettem. Olyan szomorú lettem, hogy érzem, hogy a Nap is jobban melegít, hogy feloldja a szomorúságomat. Jaj! De így meg elolvadok! Hová lett a jég? Jaj, hová lettek a szép havas hegycsúcsok? Jajajaj, hová leszek? Már nincsen erőm. Elhagy minden erőm. Hová leszek? Mivé leszek? Te látsz még engem hóvirág? – igen, még látlak, de egyre gyengébb vagy. Kérlek, ne szomorkodj, csoda fog történni veled. Higgy nekem. Már látom körülöttem természetet. Minden meg fog újúlni. Te is. – nem, nem, én meghalok. – dehogy halsz megg! Csak átalakulsz. Te leszel a Tavasz. Igen, ezt bizonyosan tudom és érzem. Szeretlek és megvárom míg átöltözöl.
- ó jaj! Már érzem! Már semmi semmi sem…mííííí.
- szegény Tél! Ha látná a csodálatos átalakulását, nagyon boldog lenne, de annyira el van foglalva a saját halálával, hogy már semmit nem képes észrevenni maga körül. De majd ha felébred új ruhácskájában, hogy fog kacagni magán.
A Tél szép lassan elkezdett elmúlni. Már nem voltak szándékai, gondolatai, akarata, már mindenről lemondott, megfeledkezett mindenről. Jóról és rosszról egyaránt, és megengedte magának az elmúlást.
És ahogy ezt a lépést megtette, egyszercsak felfigyelt valamire. Ó Istenem! Hiszen meg sem haltam! Hát mi ez? Örömöt érzek, és valami szépséget. Milyen kedves érzés! Szinte csilingel a szívem. Nohát! Dehiszen akkor talán mégis igaza volt ennek a csodálatos virágnak. Hiszen élek! Nincs hótakaróm, és nem is bánom. Milyen szép lettem. Teli vagyok virágokkal. A fákon, a kertekben, ó de csodás! Mivé lettem! Mérhetetlen az öröm bennem. És a Nap is örül, és örülnek a fák, a növények, örül minden körülöttem. És az emberek, nahát! Ők is milyen kedvesek! Mosolyognak egymásra. Látom, hogy örülnek a kerteknek, örülnek mindennek. Csodálatos! És ez én vagyok? De hisz valóban nem haltam meg! Csak átváltoztam. Emlékszem, hogy mennyire féltem ettől. Pedig milyen pompázatos, milyen csodálatos. Énekelnek a madarak! Az emberek kijönnek a házaikból, rendezgetik a kerteket, söprik, tisztítják az utcákat a városokban. Nahát, most látom, hogy nem csak a virágok öltöztek új ruhába, hanem az emberek is mást öltöttek magukra. Milyen csinosak! Hogy tetszik ez nekem! Köszönöm.
És a Tavasz boldog volt. már nem gondolt az előző életére, nem gondolt a Télre. Elfogadta a változást, elfogadta, hogy ő lett a legpompázatosabb fiatal Tavasz. Az emberek örömének forrása, minden megújulás forrása a természetben. Nagyon örült ennek. Mindenhol felbukkant, és segített. Segített a szellőnek, a virágoknak, hogy szirmot bonthassanak, felborzolta az állatok szőrét, hogy megcsiklandozhassa őket, rámosolygott tükörképére a Napban, és örült. És ez így ment napról napra. Egyre pompázatosabb színt öltött, és egyre örömtelibb lett a látványtól. Játszott a széllel, megsegítette a fák virágait, örült és elámult a cseresznyefa pomáján a hófehér menyasszonyi ruhában, boldogan nézte a a mezőket, bepillantott a mókusokhoz, őzekhez az erdőkben, és minden életet meglátogatott. Örült. Boldog volt, és körülötte és benne is minden teremtmény boldog volt. Szinte táncolt. És már egy hosszabb idő eltelt, amikor egyszer csak észre vette, hogy eltűntek a virágok a cseresznyefákról. Ó jaj! Mi ez? Már megint! Már megint vége? Ne! mi ez? Mi ez a piros itt a cseresznyefán? Csak nem egy korai cseresznye? Ó, de igen! Jaj! Már emlékszem. Már emlékszem egy jósra, aki azt jósolta, hogy az első cseresznye fogja hírül hozni a halálomat, az elmúlásomat. Tehát igaz. Elmúlik a Tavasz? De hát az én vagyok! Én nem múlhatok el! A Tél elmúlt, az rendben, de én, én nem múlhatok el! Az nem lenne igazságos! Az egy nagy igazságtalanság lenne. Én nem múlhatok el, én vagyok a Tavasz! Én öltöztettem virágba a világot! Nem múlhatok el csak úgy! De hiszen én nem halhatok meg! Nekem élnem kell, pompáznom kell, hogy örülhessenek az áldásaimban az emberek. Nem! Nem halhatok meg! Én nem! Nekem élnem kell.
Jaj mi ez? Mik ezek a hangok? Cseresznyét? Almát? Dinnyét? Azt nem tudok adni. Szedret sem tudok adni, meg ribizlit sem, és meggyet sem, meg almát. De hát miért kérnek olyant az emberek amit nem tudok megadni. Nekem ehhez nincs hatalmam! Én ehhez gyenge vagyok. Az én imáim nem elég erősek ahhoz, hogy mindezeket megadjam. Ó Istenem! Segíts! Talán valóban meg kell változnom. Mintha itt belül egy hang, egy lágy hang azt súgná, hogy változz kedves, fogadd el a változásod, hagyd, ne állj ellent.
Különös. Most már emlékszem, hogy amikor Tél voltam, milyen nehezen fogadtam el a változást. Szinte belehaltam. Sőt! Bele is haltam. Pedig itt vagyok. Télként halált éltem meg, de közben pedig újjászülettem. És most erre emlékezhetek. Különös. Vajon, most mit kell tennem? Egészen bizonyos vagyok valami változás felől. Érzem. Hallom a belső hangot. Azt mondja, itt az elmúlás. Azt mondja, hogy a Tavasznak el kell mennie. De hová menjek? Jaj Istenem! Nem tudom mit kell tennem. Hé valaki! Valaki! – ki szólít? – én vagyok a Tavasz. Segíts kérlek! – én segítsek neked? – igen segíts! – ó de hogyan? Én nem tudok neked segíteni. Magadnak kell segítened magadon! – mit mondasz? Ki vagy? Én a nyári szellő vagyok. – nyári szellő? Az meg kicsoda? – én vagyok a következő átváltozásod hírhozója. – köszöntelek kedves nyári szellő. Én a Tavasz vagyok. – tudom, ismerlek, hozzád küldött a Természet, hogy figyelmeztesselek, hogy itt van az ideje feladni önmagad, és elfogadni a változásodat. – valamit már sejtek. Érzem minden létezésemben. Érzem, hogy itt a változás. – igen, tudom, hogy tudod mit kell tenned. – igen. A pillangótól tanultam tegnap. – mit tanultál. – az átváltozásról tanultam. Azt láthattam, ahogy a bábból kikelt egy csodálatos pillangó. Nagyon szép volt, tetszett nekem. Meg is kérdeztem, hogy most mit érez. Azt mondta hogy boldog, hogy már nem kell a bábban élnie. Ez nekem is bátorságot adott. Tudom már, hogy nekem is változnom kell, meg kell újjulnom, és nem csak a ruhákat illetően amit a fák hordanak, a mezők viselnek, hanem ez egy egészen különleges változás lesz. Érzem. Igyekszem figyelni. Próbálok úgy figyelni, hogy ne féljek. Boldogan figyelek. Kedves várakozással figyelek. Már elengedtem mindent. – akkor jöhet a változás. – igen, jöhet. Pá kedves nyári szellő. Nemsokára találkozunk. Addig is a viszontlátásra. Most elkezdek befelé figyelni, hogy részese legyek az átváltozásomnak. Nem akarok elaludni, része akarok lenni ennek a csodának. Ég veled nyári szellő. – ég veled kedves Tavasz. Jövőre találkozunk ugyanitt. – rendben.
És akkor a Tavasz visszavonult kedves, ismeről belső nyugalmába, hogy végigélhesse saját átváltozását. Még nem tudta, de sejtette, hogy mi vár rá. Most már nem félt, és nem aludta át. Bátran szembenézett vele, és örömmel üdvözölte a saját átváltozását. Örömmel engedte el régi önmagát, Tavasz voltát, és ujjongó örömmel üdvözölte Nyárrá való újjászületését.
Júnis hava. – nahát! Itt vagyok! – köszöntelek csodás Nyár! – üdvözöllek nyári szellő. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám amikor még Tavasz voltam, és emlékeztettél az átváltozásra. – szívesen. Most kinyújtózom kicsit ebben a csodás napsütésben. Milyen különös felnőtt lettem! Tetszem magamnak. – igen, valóban jól nézel ki. – látom, te is így találod. No Isten áldjon. Nekem most, hogy felébredtem, sok munkám lesz. Jól teszem, ha igyekszem elkezdeni. Tudod jönnek most az én hónapjaim, és sok lesz a gyümölcs a fákon, a vetemény a kertekben, gondoskodnom kell az erdeimről is, fákról, erdei növényekről, állatokról, be kell néznem néhány odúba, hogy felébresszem azokat, akik még alszanak, bár remélem, hogy már mindenki felébredt, és örül nekem. – ebben bizonyos vagyok. Én is elköszönök, mert rám is várnak. Meglengetem a kalapokat, fellibbentem a szoknyácskák szélét, hadd legyen nagy kacagás. – menj kedves, köszönöm a segítséged. – szívesen. Üdvözlök mindenkit akivel csak találkozol. – én is hasonlóképp, de most már kitekintek a strandokra is, hadd lám elég nap süti-e a nyaralókat. Pá!
És akkor a nyári szellő tovalebbent, a Nyár pedig megkezdte munkáját nagy örömmel. Emlékezett, hogy mindég nagy örömmel kezdte el érlelni a gyümölcsöket, így most is ezt tette, és még sok sok mást ez alatt a három hónap alatt, amíg Nyárként itt lehetett ezen a csodálatos Föld bolygón.
És lassan újra kezdett érezni valamit. mivel már nem először járt itt a Földön, tudta, hogy már nincs sok ideje hátra, tehát végignézett a természeten, beköszönt, elköszönt, és elengedett. Elengedett mindent, hogy semmi ne nehezítse az átváltozását. Így érkezett meg csendesen az átváltozásának hónapja.
Augusztus lett, és a Nyár átadta helyét önmagának, akivé változni akart, az Ősznek. Levetette szép zöld ruháit, még utána nézett, vajon készen vannak-e a betakarítással, a lekvár eltevéssel, hogy készen vannak-e az állatok az erdőkben, a madarak elkészültek-e a változásra, és egyáltalán, minden rendben van-e. megnézett mindent, ne maradjon hátra rendetlenség. Mindég szerette, ha rend marad utána, hogy ne kelljen bosszankodnia senkinek, ha ő már elment. Már tudta egy ideje, hogy eljött az ideje a változásnak. Nem állt ellent, elfogadtam és felkészült rá.
Meg is érkezett, itt az átválzotott természet. A fák vörösbarnára váltottak, sárgára, barnára, megjelentek az Ősz gyümölcsei, a bogyók már szedhetőek, és az emberek és állatok készülnek a téli hónapokra. Ezt már a Nyár nem láthatja. Megérdemelte a pihenést. Szép volt ez a három hónap mindenkinek. Volt jó és volt rossz. Volt jó idő és volt nyári zivatar, volt sírás és volt öröm. Voltak könnyek, és volt nevetés. Mindenki megélhette, amit meg kellett élnie ez alatt a három hónap alatt, amíg Nyár itt volt a Földnek ezen a részén. Megérett az idő arra, hogy a változás megérkezzen. Nyár elcsendesedve hagyta, hogy a természet újra más ruhába öltözzön. Még egy lágy pillantást vetett utoljára a kertekre, és elmúlt.
Hirtelen rázta meg a fákat az őszi szél, és felébresztette átváltozó művészét az Őszt. – hello kedves! – ó már itt is vagyok? Üdvözöllek. Hogy s mint? Látom, már előkészült a természet, hogy fogadjon engem. Egy kicsit lustábban érkeztem mint tavaly, de még elidőztem egy kicsit a természet átfordulásában. No, de most már itt vagyok. Szép a ruhám? – igen. Bájosak ezek a színek. – jól állnak nekem? – hát persze. Igazán csinos vagy. Tetszenek nekem ezek a meleg barna színek, meg ezek a vörösesek, nem is beszélve a sárgákról. – igen, ezeket én is szeretem. Kár, hogy hamar leesnek. No nem baj! Vannak itt örökzöldek is, azért azok is szépek. – igen, én is szeretem őket.
Láttam már kirándulókat, akik ebben az évszakban jobban szeretnek kint lenni a természetben mint a városok falai között. – igen, én is találkoztam velük, és suttogtam a fülükbe szerelmesen, de sajnos ők csak egymást értik meg. No de sebaj! Attól én még az őszi szél maradok. Makrancos, néha kellemetlen, néha kellemesen simítok, de már van sok hűvös is a zsákomban. No akkor is, kószálok is egyet a mezők felett. Szeretem, hogy nem állja utamat ott semmi sem. Olyan szabadságos és boldog érzés nekem. – hát menj csak. Örültem, hogy te fogadtál engem, és ilyen nagy szeretettel. Üdvözlök mindent és mindenkit akivel találkozol az utatdon. – rendben, meg fogom súgni mindenfelé, mindennek és mindenkinek. Benézek a mókusokhoz, megsimítom a fák ágait, kissé felrázom az avart, és megnézem, hogy kellő időben készülődnek-e már a süncsaládok, meg hát tudod mennyi elintézni valóm van.
igen, tudom. Én is elkezdem körbejárni a természetet itt, ezeken a helyeken, ahol vendégeskedem. Ég áldjon, ne feledd felsöpörni az avart az öreg kunyhók környékén. Tudod, ott idős bátyók s nénék laknak, ne kelljen fölöslegesen sertepertélniük. – rendben, megígérem, hogy gondos leszek. – és ne feledd, hogy a kalapok most már nem arra szolgálnak, hogy lefújd őket! – persze tudom. Rendben. Figyelni fogok, és most hajrá! Indulok. – Isten veled! Tudni fogok rólad három hónapon át.
És az őszi szél tovább állt. Az Ősz feltekintett a Napra, érezte kedves melegét, hálás volt, hogy már nem perzseli a mezőt. Fel is kiáltott – köszönöm drága Nap, hogy ilyen bölcsen látod el a Földet. – szívesen, válaszolta a Nap, és folytatta szeretni a Földanyát.
Az őszi színekben pompázó természet pedig hálásan megköszönte Ősznek, hogy megérkezett. – igen, itt vagyok, jöttem, hogy beteljesítsem a végzetem. Újra és újra jövünk, hogy bemutassuk a felétel nélküli szeretetet. Már tudom, hogy Tél is elfogadja az elmúlást, és tudom, hogy én is szívesen fogom átadni a helyemet, hogy a Tél is elhozhassa újra, és bemutathassa a feltétel nélküli szeretetet.
Itt a vége, fuss el véle!
TAVASZ
2010. ápr. 20. Tivadar napja / ké
